Budapest, Fiumei úti temető, 2012. november 8.
Fábri István polgármester búcsúbeszéde
Kedves Árpi!
Végtelenül szomorú, hogy a néhány héttel
ezelőtti szakmai, egyesületi, önkormányzati vagy baráti beszélgetések után így
és itt kell találkoznunk; de végtelenül szerencsések is vagyunk mindannyian,
akik ma összejöttünk a Veled való utolsó találkozásra, hogy ismerhettünk Téged.
Én személy szerint különösen hálás lehetek
a sorsnak, hisz a legkülönbözőbb területeken hozott össze minket az élet. Hasonló
volt a szakmai érdeklődésünk, az oktatási intézményrendszer vizsgálata és
fejlesztése, ám emellett mindkettőnkre lelkesítően hatott közös lakóhelyünk
civil és önkormányzati tevékenységének lehetősége is. Örömmel és egyúttal
csodálattal figyeltem, hogy ezekre a szerteágazó tevékenységekre időt és energiát tudtál fordítani!
Első közös oktatási
kutatásunk során tapasztaltam meg hatalmas munkabírásodat, kiváló
szervezőkészségedet. A Felnőttképzők Szövetségének főtitkáraként közel két
évtizedig koordináltad nagy hozzáértéssel a hazai oktatási szféra sok-sok
gonddal küszködő állami és magán intézményeinek érdekképviseletét. A több száz
képzőhely ügyes-bajos dolgainak intézése rendkívül sok türelmet, igazi
pedagógusi elhivatottságot és rengeteg időt igényelt – és Te bírtad erővel, türelemmel és idővel
is. Sőt, volt még energiád közben folyamatosan tovább képezni magad, új
diplomákat szerezni, a doktori iskolát elvégezni.
Szinte
hihetetlen, hogy munkád mellett a legnagyobb lokálpatriótákat megszégyenítő
elköteleződéssel vetted ki részed az otthonodnak választott lakóhelyed, Csömör
közösségi életéből. A helyi civil egyesületben mindig számíthattunk Rád akár
stratégiai döntések kidolgozásában, akár a közös szemétszedési akciók aktivistájaként,
akár az adventi jótékonysági vásárok önkéntes árusaként. Neked még erre is volt
erőd és időd.
Gondolkodás
nélkül igent mondtál felkérésünkre és segítetted az önkormányzat munkáját az
oktatási és kulturális bizottságban. Megmutattad, hogy országosan ismert
szakemberként is sokat tehetünk közvetlen lakókörnyezetünk fejlődéséért – de talán
még ennél is fontosabb volt, hogy akár komoly konfliktusokat is vállalva, nap
mint nap hitet tettél amellett, hogy az iskolában mindenek feletti érdek a
gyerek érdeke!
Ugyanezt
a gyerek- és családközpontúságot tapasztalhatta meg bárki, akinek abban a
szerencsében volt része, hogy otthonodban találkozhatott Veled. Igen, igazi
élmény volt belesüppedni Nálatok a földszinti nagyszoba foteljébe, ahol jóízűen
nevetgélve beszélgettünk a világ furcsa, komikus dolgairól vagy éppen a fontos
teendőkről (amiknek persze szintén mindig megtaláltuk a humoros oldalát), miközben
gyerekek, kutyák, cicák futkostak föl- s alá, s akiket féltő gondoskodással látott
el rajongott párod, Vera.
Ugyan sok mindenre
lehettél büszke az életedben, de nem csoda, ha rájuk voltál a legbüszkébb.
Bármikor is érkezett Hozzátok az ember, a nagybetűs, igazi NAGYCSALÁDI hangulat
fogadta. És volt időd – hát hogyne lett volna! – rájuk is, hiszen ők
jelentették Neked a megnyugvást, a biztonságot, a valódi boldogságot. Mint
ahogy, úgy hiszem, ugyanezt jelentetted Te is nekik.
Nem csoda így az
sem, ha azon a tragikus, utolsó éjszakán akkor is volt időd a biztonságukról
gondoskodni, amikor már valójában nem volt idő semmire. És nem csoda, ám
mindennél borzasztóbb, hogy Neked, akinek egész életében mindenre volt ideje, gondja,
egyvalamire viszont mégsem maradt ideje: arra, hogy elfussál a végzet elől…
Ám itt maradt
nekünk a mosolyod, a végtelen derűd és bölcsességed, az őszinte emberséged.
És itt maradt
nekünk az örökre fénylő példa, hogy: így is lehet élni, ahogy Te éltél!
Árpi, nyugodj békében!
