A XVI-XVII. század történései odázták el a társadalmi fejlődést is, amennyiben akadályozták a kései feudalizmusból való kibontakozást, a mezővárosi és városi fejlődést, a polgárság megerősödését.
Az ország lakossága szám szerint nem növekedett, és ezen belül a két vérzivataros évszázad háborúi megapasztották a magyarságot, melynek helyére bevándorlók költöztek a Felvidékről, amelyet a török pusztítások viszonylag megkíméltek. Jöttek azután idegen telepesek a Kárpát-medencén kívülről is.
A Rákóczi-szabadságharc leverése után az állami önállóság és nemzeti függetlenség hiányában nehezen és lassan bontakozott ki az ország társadalmának és gazdálkodásának megerősödése, továbblépése.
A feudális konzervativizmus ellenében a felvilágosult abszolutista uralkodók állami beavatkozására is szükség volt, hogy a XVIII. század végére becsülendő mértékű előrehaladás és gyarapodás menjen végbe.
A XIX. század elejére azonban újabb megtorpanás következett be, a jobbágyság intézménye, mely bizonyos értelemben eltorzította a jobbágytartó nemességet is, válságba jutott és már nem volt tovább fenntartható. Nemcsak a zselléresedés, az egynyolcad teleknagyság alá jutott tömegek nagysága, de a termelési színvonal, a kölcsöntőke működése elé épített akadályok is fékezték a modern fejlődést. A feudális rend meghaladásának kérdése napirendre került. Ennek a megválaszolására, megoldására tett hősies kísérletet az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc.
