Nemsokára egy éve lesz annak, hogy egy hajnalra virradóra a gyerekeim és én elvesztettünk mindent, ami addig a biztonságot és állandóságot jelentette. Október hetedikén, hajnali három körül számunkra a világ füstté és hamuvá vált.
Nálunk többet csak a férjem veszített…
Nem írok erről többet; főleg azért, mert nem tudok. Talán nem is lehet.
Írnék viszont pár sort arról, ami ezután történt, mert úgy érzem, nem hagyhatom szó nélkül azt a mérhetetlen önzetlenséget, összefogást, segíteni akarást, amit tapasztaltunk, és ami nagyon sokat segített abban, hogy talpra álljunk, hogy új életet kezdhessünk.
Én mindig szerettem Csömört. Szerettem a falut, a tavat, a Kálvária-dombot, szerettem, hogy közel a város, de mégis távol; és persze szerettem az embereket is: kedves szomszédokat, barátokat, szülőket, pedagógusokat az óvodából-iskolából, boltosokat, kutyasétáltatókat, egyéb közelebbi-távolabbi ismerősöket.
Mégsem szerettem eléggé; mert el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyi kedvesség, ennyi jóság lakik itt. Arcok, nevek jutnak eszembe nap mint nap, emberek, akiknek soha nem fogom tudni kifejezni a hálánkat és a köszönetünket; és eszembe jut az is, hogy mennyien vannak azok, akiknek még az arcát, nevét sem ismerem, és mégis segítettek nekünk…
Segítettek pénzzel, ruhával, bútorral; segítettek azzal, hogy a maradék holminkat biztonságba helyezték; hogy a megtalált állatainkat gondozták; hogy a családi fényképeinket megmentették az elázástól; segítettek azzal, hogy almát, befőttet, lekvárt küldtek nekünk (azóta sem ettem olyan finomat); – és segítettek azzal, hogy gondoltak ránk, reménykedtek velünk, hogy sikerülni fog újrakezdeni.
Kedves Csömör, kedves csömöriek: most újrakezdjük.
Újrakezdhetjük, mert segítettetek.
Köszönjük.
Borsi Vera
